Az a bizonyos szigorlat vs Riri - 3:1

 2017. június 16.       2 megjegyzés

Gyönyörűszép napot mindenkinek!


(Ahhoz képest, hogy aktív akartam lenni, az egyetem megint hozta a formáját...)
Azt hiszem, aki csak egy kicsit is követi a blogot vagy ismerősöm facebookon, az tudja, hogy az elmúlt három évben mi jelentette az életemben a legnagyobb szenvedést. Nyolc betű. Öt szótag. Egy tárgy. A n a t ó m i a Konkrétan annyira rá voltam stresszelve első óta, de főleg az első éves tárgybukásom óta, hogy már stressz közben is stresszeltem, és még amikor semmi olyan nem történt, aminek köze lett volna ehhez a drágasághoz, akkor is emiatt görcsöltem. Az igazi törés meg akkor következett be, mikor előző félévben a szigorlat részét sikerült nem teljesítenem. Mert miért is sikerült volna?
Igazából az előző kérdésre sokan keresték a választ, mert kibebaszottul sokat tanultam a szigóra, ha valaki kérdezett valamit, arra simán vágtam a megoldást, a barátaim és állatorvos ismerősök is csodálkoztak azon, hogy ezt mégis hogy hoztam össze. 
De! Ha van egy jó tulajdonságom, amit kiemelnék, az az, hogy iszonyatosan kitartó és makacs vagyok. Még ha hatmilliószor is pofára küldenek valami miatt, és az a valami a céljaimban, álmaimban akadályoz, akkor újra és újra képes vagyok felállni és megmutatni, hogy csakazértisbazmeg. Én pedig egy dologban biztos voltam, amiben a tanszék valószínűleg kételkedett: nem vagyok hülye. Nincs épp kiemelkedő 5,2-es átlagom, de ezt az egy tárgyat leszámítva eddig összesen két utóvizsgám volt - olyan tárgyakból, amiken az évfolyam 60%-át megvágták -, ketteseket csak az első évben szereztem, ráadásul a nagy kollokviumaim is négyesek és ötösök lettek. 
Így hát ebben a félévben újra bevetettem magam e tárgy örömeibe - és így talán van esélyem arra is, hogy ne kelljen még egy évet csúsznom, ami már csak azért is lenne nagyon fasza, mert így nem telnének le az államilag támogatott féléveim. Április elején, húsvét előtt lementek az egyetemi napok, utána pedig elővettem a csodát. Egy hónapon keresztül szépen, lassan haladtam a tételekkel, közben ugye jött a többi faktos vizsgám, egyéb programok, állatorvoshoz is jártam, szóval még így is telítve voltak a napjaim. Aztán a vizsgaidőszak előtt maradt még két hetem újra mindent szépen átvenni, végül három napom ismételni. Meglehetősen biztos voltam a sikerben, mert még azokat a tételeket is rohadtul megtanultam és megértettem, amiket másoknak néma homály fedett. Oké, még így is voltak bizonytalan részek, de azokról is tudtam volna makogni egy kettest.
Így hát elérkezett május 25-e, a nagy nap. Előtte izgultam persze, meg nyugtatóval aludtam, de mikor reggel felkeltem és egy kedves barátnőm segítő kíséretében bementem a suliba, végtelen nyugalom szállt meg, minden kis porcikám érezte, hogy ez ma meglesz. Bementem a tanszékre, kihúztam három szerintem rohadt jó tételt - amikről a barátaim állították, hogy amúgy azok nehezek, vagy mi -, kidolgoztam őket, megjött a feleltető tanár, két külföldi lement előttem, mindkettő sikerrel, én következtem.
Első tétel - végig se kellett mondanom, mentünk a következőre, siker.
Második tétel - ezt egy könnyű, legelső féléves anyagnak gondoltam, amin úgyse hasalhatok el, meg egyébként is tök jól megtanultam.
Tévedtem.
Egyáltalán nem éreztem jogosnak a buktatást, a nap hátralévő részét végigbőgtem, mert már komolyan nem tudtam, hogy ezek után mégis mit és hogyan tanuljak. A hét hátralévő részében fent maradtam Pesten, közben sikerült egymásba futni egy ötödéves barátnőmmel, aki szintén hasonló cipőben járt akkor, mint én, csak ő az államvizsga tárgyaival. Anno, még a születésünk előtt az apukáink közösen nyitották meg itthon a kisállat rendelőt a városban, így megbeszéltük önbizalommal telve, hogy e két állatorvos lányaiként kiknek sikerülne, ha nem nekünk? 
Ezzel a gondolattal mentem haza hétfőn reggel, hogy a június 15-én esedékes utóvizsgára felkészüljek. Jobb ötletem nem volt, mint szó szerint megtanulni az anyagot és felmondani a tételeket anyunak, ezen kívül fogalmam sem volt, hogyan fektethetnék bele annál többet ebbe a tárgyba, amit az elmúlt öt félév alatt nem tettem meg. Tehát 90 tétel újra elő, lássuk a medvét!
Ezúttal már sokkal nehezebben ment a "tanulás", hiszen minden egyes tételnél ugyanazt éreztem: de én ezt tudom. Emiatt meg rohadt nehéz volt rávennem magam, hogy végigmenjek rajtuk becsületesen, de valahogy végigszenvedtem egyik napot a másik után. Ráadásul eközben még egy gonosz kis belső hang vízionált a fejemben arról, hogy mi lesz, ha ezúttal se lesz meg, mi lesz, ha harmadjára se lesz meg és mi lesz, ha emiatt kiraknak az egyetemről. Próbáltam nem hallgatni rá, de minden éjjel még a nyugtatók mellett is gyomorgörccsel aludtam el, hogy mi lesz, ha...
Most direkt hagytam még plusz egy napot a felkészülésre, azaz a három témakör ismétlő nap után még egy utolsót, amikor azokat futom át, amikben még nem vagyok biztos. (Ki akartam védeni azt az egyetemista körökben igen híres könyörgést, hogy kell még egy nap.)
14-én délután anyu felvitt Pestre, olyan éjfél körülig szenvedtem a tételekkel, meg azon is, hogy másnap csak 10:30-ra kellett mennem - pontosan tudtam, hogy addig kismillió mini szívrohamot és agyvérzést fogok kapni. Az ominózus napon reggel felkelés után még végigfutottam pár tételen, aztán elindultam a Pokol kapuja felé. A tételhúzás hála az égnek pontosan történt, ráadásul elsőként húztam, bebiztosítva azt, hogy még minden jó tétel bent van, tehát a szerencse is mellém szegődhet. Ami végül szegődött is, méghozzá az A9-B8-C9 tételkombinációval. Tudom, hogy ez nem mond semmit, de én nagyon örültem nekik, mert jól tudtam őket.
Nagyjából ötven perc alatt kidolgoztam őket, a bibi ott kezdődött, hogy a feleltető tanárnak ekkor még se híre, se hamva nem volt. Egy óra után már ideges voltam, és tudtam, hogy valószínűleg anyu is az lehet, aki eközben az Aréna-túra megejtése után már valószínűleg rám várt az egyetemi parkban. Másfél óra elteltével már teljesen kész voltam, mert már nem tudtam magammal mit kezdeni, ott tartottam, hogy megkérdezem a felügyelő tanárt, hogy nem lenne-e gáz, ha én tennék egy-két kört a teremben, mert egy helyben már nem bírtam megmaradni. Az utolsó negyven percet azzal töltöttem, hogy a mellettem ülő külföldi lány tételkidolgozását néztem, mert nagyon színes és nagyon rajzos kis jegyzetet hozott össze. 
Mikor végre valahára megérkezett a feleltető felmentő sereg, arra készültem, hogy én akkor is elsőnek fogok odamenni, még ha meg is kell verekednem valakivel ezért. Előttem egy srác visszadta a tételét, én pedig készenlétben álltam, és mikor elhangzott a "Next one, please", már pattantam is fel - szerencsére "versenytársaim" nem akadtak.
Az volt a taktikám, hogy sorba megyek a témakörök szerint, ez is mutatja majd, hogy nem kell ahhoz folyamodnom, hogy össze-vissza mondjam a tételeket, mert esetleg van olyan, amit sokkal jobban tudok a másiknál. Persze ezt megszívtam, mert rögtön az első tételnél olyanba ment bele a tanár, amire nem számítottam, hogy az is kellene a tételhez. Így utólag belegondolva logikus lett volna, de tanulás közben ebbe nem gondoltam bele. Nem tudom, mit látott a szememben, a kétségbeesést, vagy azt, hogy ha megvág, ráborítom az asztalt és hisztizni kezdek, de egy nagy sóhaj után beírt részjegynek egy 2-est és mondta, hogy jó, menjünk tovább. Ezt még én magam se fogtam fel. A második és harmadik tételnél még ő is meglepődött valószínűleg, mert az előbbire egy 5-öst, az utóbbira pedig egy 4-est írt be, azt is azért, mert a legbanálisabb dolog nem jutott eszembe - valószínűleg azért, mert annyira egyszerű volt, én meg már nem tudok úgy gondolkozni.
És így ezek után mi lett a kálvária vége?
Nem más, mint EZ:
Tisztelt Hallgató!
Tájékoztatjuk, hogy 2016/17/2 féléven
a 'SAOAN08AO' tárgyhoz tartozó
'vizsgakurzus' kódú kurzushoz
'Szóbeli' típusú vizsgára (2017.06.15.)
'Közepes' eredmény lett beírva a 2017.06.15. időpontban!
El se hiszem, de vége.
VÉGE.
Három év, hat félév szenvedés, megaláztatás, önbizalom vesztés és az önbecsülésem sárba tiprása. És most végre érzem a szabadságot. Az egyetem neheze csak ezután jön, mégis olyan mázsás súly omlott le a mellkasomról, amilyen még sosem. És kevésszer voltam boldogabb, mint tegnap, mikor a tanár beírta a hármast az indexembe és visszaadta. 
Mert megcsináltam.
Kurvára megcsináltam.
Már csak egyetlen teendőm maradt: elégetni az anatómia könyvemet!
Megvárom, míg egy barátnőm leállamvizsgázik jövő héten, és utána megyek és birtokba veszem a kemencéjüket, közben pedig végignézhetem, ahogy legnagyobb szenvedéseim és kezdődő depresszióm jelképe elrohad a Pokolba vezető úton. 

És hogy most mi lesz? Még van hátra egy vizsgám, utána viszont kezdődik a nyár, a kikapcsolódás, a pihenés és az anatómia tudásom 100%-os elfelejtésének időszaka! Aztán a harmadév. Újra. Ezúttal viszont már tényleg harmadéves tárgyakkal. Egy újabb év telt el és egy újabb lépcsővel közelebb kerültem ahhoz, hogy egy napon apukám tablója előtt állva azt mondhassam neki: Nézd, megcsináltam!