3/1 - a nagy felező

 2018. január 28.       0 megjegyzés

Sziasztok!


Imádom, hogy minden félév előtt rengeteg tervet szövök arra vonatkozóan, hogy blogolás és írás terén mi mindent fogok haladni, mert úgyis találok rá időt. Aztán belépek az egyetem kapuján, ő pedig így vagy úgy, de az arcomba röhög. That's where you wrong, kiddo!
Ez természetesen idén sem volt másképp, bár némileg számítottam rá, hiszen tavaly első kézből láthattam, min mentek keresztül a barátaim. De bevallom, mégse hiányzott a blogolás, annyira mélyen bennem voltam az állatorvosiban, hogy ha nélkülöztem is valamit, az a nyolc óra alvás és a sötét karikáktól mentes arc volt. Nehéz félév volt, ám meglepő módon minden pillanatát élveztem
Ennek több oka is volt:

  1. Klinikai tárgyak. Konkrétan nem volt olyan tantárgyam, amit idén ne szerettem volna legalább egy kicsikét (jó, tegyük hozzá, hogy a szart tavaly felvehettem). Volt minden, ami szem-szájnak ingere, gyógyszertan, kórtan, laboratóriumi diagnosztika, kórélettan - és mindegyiken úgy ültem, hogy igen, ezekért szoptam még egyel több évet is, mint szerettem volna. Tegyük hozzá, hogy a csoportom eléggé bemákolta a gyakorlatokat, mert szinte mindenből a lehető legjobb gyakorlatvezetőket kaptuk, így még azokra készülni és aktívkodni se volt kínszenvedés, még ha esti óráról is volt szó. 
  2. Önbizalom. Egészen hihetetlen, hogy egy kis súlyvesztés mit tesz az emberrel. Főleg, mikor a kicsi egyre csak nő és hirtelen azt veszed észre a boltban, hogy hárommal kisebb ruhaméretre van szükséged. De ennél is sokkal nagyobb löketet adott, hogy a nyáron elkezdett életmódváltásomat és az azzal járó speciális étrendet sikerült tartanom a koli mellett is. Ebbe nem folynék bele túlságosan, tervezek róla egy külön bejegyzést.
  3. Kevesebb stressz. Aki ismer, tudja, hogy azon is képes vagyok stresszelni, ha stresszelek valamin, míg egy végeláthatatlan stressz-spirálba nem kerülök. Ám idén eltűnt az anatómia az életemből és vele együtt majdnem teljesen a folyamatos görcsölés, a non-stop refluxos mókák, a túlzásba vitt vizsgadrukk. Sokkal több megmérettetés szakadt most a nyakamba, mégis nyugodtan aludtam éjszakánként és nem az lebegett folyton a szemem előtt, hogy úristeneznemfogsikerülni. Izgultam néhányszor, persze, de magamhoz képest teljesen alap szinten. És ez igazi felüdülés volt.
A harmadév az az év, ahol összességében a legtöbb zh van. Még ha számtanilag nem is van így, annak érződik, mert valahogy az összeset sikerült egymás utáni hetekre betömbösíteni, így gyakorlatilag zsinórban heteken keresztül csak írtunk és írtunk, majd két hét zh-mentes pihi, aztán kezdődött elölről. Utána meg már jött is a vizsgaidőszak. 
Azzal az elhatározással álltam neki ennek a félévnek, hogy ha beledöglök is, de jól fogok teljesíteni. Nos, mint mondjak, alig hittem el, de teljesen elégedett voltam a végeredménnyel. Az ötös nem volt célom - maradjunk a realitás talaján -, de minden számonkérésem elérte végül a négyest, aminek nagyon örültem, mert sokszor esélytelennek éreztem az írás pillanatában. Persze, ehhez néha hozzájátszott a szerencse is - lekopogom, de ez a legnagyobb kvalitásom, amit tanulmányaim során magamnak tudhatok, hogy ha nem megy, akkor bemákolom; igen, mint azok, akik egy tételt tanulnak meg és kihúzzák... -, például mikor rengeteg para esszétéma közül egy piskótát kaptam, amit már csak a korábbi tanulmányaimból is össze tudtam volna kaparni.  Ráadásul egyetemi tanulmányaim során először elmentem még javítani is, mikor nem voltam elégedett az eredménnyel. Ezen még én is meglepődtem, mert eddig csak akkor voltam hajlandó valamiből újra menni, ha megbuktam, mondván, a kettesnél nincs jobb, csak szebb. Akkor viszont számomra a gyógyszertan négyes sokkal kecsegtetőbb volt. Spoiler alert: meglett!

Mivel már egy felsőbb éves tárgyat se tudtam idén felvenni, így a barátaimmal egy közös órám se volt. Emiatt sajnos kevesebbet találkoztunk - még szerencse, hogy a nagy részükkel egy fedél alatt élek, kettővel pedig még egy háztartást is vezetek -, viszont így rá voltam kényszerítve, hogy teljesen beleszocializálódjak az új évfolyamomba. Szerencsére ez a folyamat már a korábbi években elkezdődött, most csak el kellett mélyíteni, a félév közepe felé teljesen megszoktam és megszerettem az évfolyamot. 
Viszont ha már barátok, a seestra-parabataiom idén kezdte az egyetemet és hála a magasságosnak ő is Pesten kötött ki, így hosszú évek után végre egy városban találtuk magunkat és csak egy közepesen hosszú villamosútra voltunk egymástól. Nem mintha bármelyikünknek is annyi ideje lett volna, hogy minden héten találkozzunk, de már így is klasszisokkal többet sikerült, mint az elmúlt években összesen, legalább havonta egyszer-kétszer összefutottunk egy kávéra/forrócsokira/macaronra/színházra/szülinapi köszöntésre
Emellett a legrégibb barátnőmmel is több év után újra többet tudtunk találkozni. Kb. négyéves korom óta rengeteg időt töltöttünk együtt, megszokott hétvégi programok voltak, hogy a családjaink hol náluk, hol nálunk vacsoráztak, síelni jártunk együtt és még a szilvesztereket is együtt ünnepeltük. Aztán apukám halálával ezek el-elmaradoztak, viszont a barátság megmaradt még a ritka találkozások ellenére is. Olyan barátnőm ő, akivel ha összekerültünk, ugyanott és ugyanúgy tudtuk folytatni a beszélgetéseket, ahol korábban abbahagytuk. Ráadásul általa kétszer is részese lehettem egy iszonyat motiváló és önbizalom-növelő közösségnek, amit én sem gondoltam volna, hogy annyira fogok élni, mint amennyire végül sikerült. 
A félév talán legnagyobb eseménye számomra a decemberi Havasi Symphonic koncert volt, amire keresztanyukámékkal együtt mentünk és nagy álmom vált ezzel valóra. Hiába telt már el majdnem két hónap, még most se igazán tudom szavakba önteni milyen volt - azon kívül, hogy túlságosan gyorsan vége lett. Egyrészt volt egy elképesztő show része, de ez nem ment a zenei érték rovására, sőt, a számok és a hozzátartozó extravaganza tökéletesen összeillett. A másfél-két órás műsor alatt ijesztően kevésszer vettem levegőt, a szám meg teljesen kiszáradt, mert végig tátva volt. Ez nem olyan élmény, amit a CD-k vagy a Youtube visszaadhat, ezt látni kell. Havasi Balázs elmondta, hogy szerinte egy zeneszerző nem ragadhat le csak egyetlen stílusnál, hanem muszáj nyitnia, tágítania az ismereteit, így keveredtek egymással klasszikus dallamok, popos hangzás, rock és még dubstep is. Ha azt hiszed, iPhone csengőhangra nem lehet zenét írni, tévedsz!

Aztán mire kettőt pislogtam, el is jött a vizsgaidőszak. Öt vizsgám volt, hatot csináltam belőle, de semmi gáz, őriztük a pánikot. Decemberben letudtam volna kettőt, ha a csillagok megfelelően állnak, ironikus módon abból természetesen ötöst kaptam, amire nem teljesen másfél napot tanultam. Felkészülésem csak annyira volt maximális, hogy a vizsgán tudtam meg, hány tételt kell húzni. 
Karácsony és szilveszter szokásos módon zajlott, családdal és otthon, a legkülönlegesebb része az volt, hogy ez volt Mazsola legelső karácsonya - ő és a fánk igazán hamar összebarátkoztak
Emlékeztek, hogy a bejegyzés elején említettem, milyen büszke voltam arra, hogy tudtam tartani az életmódomat? Na, hát erre 24-26-a között olyan magasról tojtam, hogy öröm volt nézni. Értem én, hogy okos ember ilyenkor is betartja a dolgokat, de komolyan, egy egész évet szoktam várni erre a három napra és a vele járó kajamennyiségre, nem szándékoztam udvariaskodni a gyomrommal. Szerencsére a kereszanyuméknál művelt huszonnégy órán át tartó zabálás sem tett be és a súlyom is maradt a helyén. 
Miután szépen beosztottam, hogy naponta mennyit kellene tanulnom, ünnepek ide vagy oda, természetesen az lett a vége, hogy a vizsgáim előtti pár napban próbáltam pánikszerűen megváltani a világot. Január első hetében két megmérettetésem volt egymást követő napokon két egymásra épülő tárgyból, ennek következtében pénteken már láttam a hangokat és hallottam a színeket. Csütörtökön volt egy szóbelim, szerencsére hamar végeztem, elsőként feleltem, és 9-kor már mehettem is vissza a koliba... ismételni. A pénteki írásbeli már neccesebb volt, mert egy egész délelőttöt vett igénybe, ráadásul nem is voltam épp kipihent. A teszt részen tippmixeltem - bár szerencsére azért volt háttértudásom hozzá -, az esszét meg ismét csak bemakkoltam egy barátságos témával. 
Next!
Ezek után két hetet otthon tölthettem, nyugodtan felkészülve a legtöbb anyagot tartalmazó általános kórtan vizsgámra (a kórbonctan bevezetője). Mennyiségben felért egy anatómia szigorlattal, és szerintem olyan keményen tanultam rá, mint az érettségi óta semmire se, így viszonylag biztos tudással, felkészülten mehettem vizsgázni. Bár ebből lett a félév során a legrosszabb jegyem, de elég kemény tételeket sikerült kihúznom - túl sok volt a mák erre a félévre -, viszont a szóbeliztetést nem húzták el, hiába mentem az utolsók között, tizenegy előtt végeztem is és megnyugodhattam, hogy sikerült tartanom az egy repetát.
The last!
Maradt három és fél napom a decemberi bukót átismételni, és bár végig be voltam szarva, magán a vizsgán olyan történt velem, ami tanulós éveim alatt egyszer sem. Ültem, vártam a soromra és halálra untam magam, semmit nem akartam még gyorsan átpörgetni, bemagolni, mert hiába gondoltam végig a tételeket, egy se volt olyan, aminél ne éreztem volna úgy, hogy tudnám. Egészen meglepő élmény volt. Valószínűleg sose lesz ilyen. Ráadásul a makkolás is visszatért még egy tételhúzás idejére - a csillagok megfelelően állhattak
Így sikerült másfél hét szünetet kiküzdenem magamnak, ami igazán felszabadító, mert általában utolsó héten szoktam végezni, nálunk pedig nincs egy hét szünet a vizsgaidőszak és a tavaszi félév között (az a gyengéknek való). És mindezt hallgatói karrierem legjobb átlagával tudtam abszolválni. Ha büszkének tűnök, az azért van, mert tényleg az vagyok magamra. 

Nem áltatom magam, a következő félév még húzósabb lesz új tárgyakkal és vizsgákkal, ami egynek számít, de valójában öt, mégis várom. Hiszen hivatalosan is túl vagyok egyetemi éveim felén!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése