4/1 - A PTSD időszaka

 2019. január 15.       0 megjegyzés
A poszttraumás stressz szindróma (PTSD) egy olyan szorongásos zavar, amely egy pszichológiailag traumatikus esemény után alakul ki. Akutnak akkor minősíthető, ha tünetei három hónapnál kevesebb ideig állnak fenn, krónikusnak pedig akkor, ha a zavar három hónapnál tovább tart. (köszi, hazipatika)

Sziasztok!


Eljött a szokásos, szemeszter végi, félév összegzős bejegyzés ideje - igen, kivételesen ilyen hamar, hiszen szintén kivételesen nem az uv-hétig szórakoztam a vizsgáimmal (mondjuk nem is volt túl sokkal lehetőségem erre, damn büfészak feeling). Ha valaki erre tévedt az elmúlt időszakban, az láthatta, hogy nem láthatott semmit, ugyanis el volt rejtve a blog. Valami nagyszerű ötlet fogant meg még nyár végén a fejemben, ami miatt ezt tettem, de időközben egyrészt csodálatosan kiment a fejemből, másrészt visszaállítani is elfelejtettem. 🤦🏼‍♀️ (Ennél fájdalmasabb alkalmakkor is szembesültem már azzal, hogy gyakorlatilag tönkrement a memóriám. Köszi, felsőoktatás, köszi!)
Amikor belekezdtem a félévbe, teljesen és totálisan elhittem, hogy ez majd easy-peasy-lemon-squeezy lesz, ahogy azt a barátaim is megmondták előre. Annyi tervem is ötletem volt, mennyire faszán fogom rendszeresen vezetni a blogot - eskü, tele piszkozatokkal a bejegyzés részleg -, mennyi időm lesz az új történeteimen dolgozni, és emellett milyen sok helyre fogok járni, ki fogok kapcsolódni, olvasni, aktívan pihenni. Így öt hónappal később visszanézve egészen hisztérikusan röhögök a kis naiv énemem. Mikor jött be nekem bármi, amihez nem kellett kemény munka? 🙄 De komolyan, ha nem szorul körülöttem a hurok, nem vagyok rákényszerítve a hajtásra és nem állok fél lábbal a stressz-sírban, gyakorlatilag az abszolút minimumra (se) vagyok képes. (Jó, mikor meg nonstop shitwaltz-ban vagyok, akkor meg amiatt nem járok erre, szóval ez egy kellemetes ördögi kör...)
Nos, be kell valljam, a félév egészen novemberig tényleg easy-peasy volt. Ellenben az előző évvel, ahol már az első hetektől kezdve folyamatosan tanultam, itt csak úgy... léteztem. Hetente volt egy darab beugrónk, kéthetente hozzájött egy másik, zh és más számonkérés alig. Jó, volt egy csomó fakultációs vizsgám már szeptember végétől kezdve, de hát őszintén szólva azokba sem kellett éppen (egyáltalán nem) beleszakadni. A legnagyobb terhet az jelentette, hogy baromi kevés kötelező kreditünk volt, ezért 39274963 faktot kellett felvennünk a minimumhoz is, és ehhez jött, hogy majdnem minden órán random katalógusokat tartottak, szóval kivételesen még több időt töltöttem a suliban, mint egyébként szoktam. De őszintén szólva még arra se nagyon tanultam, amire kellett volna - jézusom, tényleg többször mentem be úgy gyakorlatra, hogy azt se tudtam, merre van arccal a tábla, nemhogy az anyagot 🤭 -, mert végig bennem volt, hogy mégis minek. Nem hajt a tatár, határidők sincsenek és még ha becsülettel le is tettem a hátsómat, amikor eljött egy zh ideje, ott meg nem olyan jegyet kaptam, amit szerintem érdemeltem volna és amennyi energiát belefektettem. Innentől kezdve meg a maradék kedvem is elment.
Valamikor október közepén, miközben szokásosan ültünk a büfében a barátnőimmel és azon merengtünk, hogy túl sokat röhögünk és tuti megbaszódunk a beugrón, hozta fel az egyikünk a nyilvánvalót: harmadéves poszttraumás stresszben szenvedünk. És oszt tényleg! 👆🏻 Az előző év - különösen az előző félév - annyira kiszívta belőlünk a maradék kis lelkesedést, hogy ebben minden megmérettetést minimális közönnyel fogadtunk. Komolyan, vannak még nálam is sokkal maximalistább és szorgalmasabb barátaim, és rajtuk is azt láttam, hogy egy ponton túl már magasról szartak székeltek az egészre. Ha ehhez hozzá vesszük azt, amit fentebb említettem, hogy ha nincs nyomás, én se tudok úgy teljesíteni, ahogy egyébként képes lennék rá, kijön, hogy ebben a félévben kb. nem csináltam semmi érdemlegeset. 🤷🏼‍♀️ (Sokszor szabályosan rosszul éreztem magam, hogy amíg drága szobatársaim tanultak, én csak ültem és sorozatot néztem.) Emiatt eléggé el is voltam/vagyok keseregve, mert a szemeszter úgy telt el, hogy nem hagytam kifejezetten nyomot magam után. Se itt, se az interneten túl - pedig időm lett volna, de az életkedvem valahol kőolaj-bányászati szint mélyen hevert. Ez nem pszichológiai eset, egyszerűen csak az a fajta hosszan tartó fáratság, amin sehogy sem tudsz felülkerekedni és ami annyira leszívja az energiáidat, hogy létminimumon tartod a teendőidet.  (De lehet mégis pszichológiai eset, nem tudom. Mifelénk mindenki ilyen. Biztos tök egészséges.) Nem mondhatnám, hogy büszke vagyok erre, és még szerencse, hogy következő félévben lesz egy csúnya szigorlatom, ami majd ismét edzésbe hoz. 💪🏻
Egészen novemberig tartott ez a tenglengős időszak, amikor is a hónap elején megkezdődött a híres-neves NaNoWriMo, azaz a National Novel Writing Month, aminek célja ötvenezer szó megírása egy hónap, azaz harminc nap alatt. 📝 "Be is neveztem" rá a legújabb, aktív projektemet, a Tavaszi altatót, a saját kitűzött célom pedig huszonöt-ezer szó volt, amit legnagyobb meglepetésemre sikerült is teljesítenem - ilyenkor tudok igazán azonosulni a Brooklyn-99-os Amyvel, igazi határidő- és teljesítmény buzi vagyok. Mivel már a hónap közepétől kezdve beindult a tuti és hirtelen az évfolyam nyakába szakadt két zh, egy csomó faktos vizsga és egy főtárgynak a két vizsgája, így többet nem is akartam bevállalni, sokszor még így is csak nehezen tudtam összeegyeztetni az írást a semmiből jött sok-sok teendővel. Persze, végeredményében kissé összecsapott sok helyen szegény, de mégis büszkeséggel tölt el, hogy jó néhány fejezetet megírtam már Spring, Leo és a Beauty and the Beasts történetéből. (És őszintén szólva alig várom, hogy nektek is megmutathassam. ☺️)
Gyakorlatilag mire kettőt pislantottam, el is jött a december, aminek az első két hete non-stop számonkérésekkel telt. Az utolsó előtti hétre össze is jött egy kedd-csütörtök dupla-péntek vizsgakombó, így mire a hét végére értem, kapacitásilag egy kicsit megcsorbultam. Őszintén szólva elég nagy szopóroller volt, hogy egy majdnem egész szemeszteren át tartó semmittevést követően mindent is egyszerre kellett csinálni, mert így eléggé fejbevágott a történet - amikor már elhitted, hogy a te sulid is lehet olyan, mint egy normális egyetem, aztán utolsó utáni pillanatban szól, hogy ne legyél már naiv, te kis hülye. 😵
De nem volt idő a pihenésre, ugyanis eljött a félév számomra legmeghatározóbb egy hete: az ügyelet. (Amikor már négy éve jársz ide és végre elég nagy vagy ahhoz, hogy élő állatokhoz is nyúlhatsz.) A maradék kettő évemben ugyanis minden szemeszterben le kell tolni egy-egy hetet a suli valamelyik klinikáján, nekem pedig már első alkalommal sikerült kimaxolnom, ugyanis nem kisebb állatokhoz osztottak be, mint a lovak. 🐴 Egyrészt örültem a dolognak, mert jó néhány barátommal egyszerre indultunk harcba, másrészt baromira be voltam szarva, mert hát én és a hátas jószágok iszonyatosan távol állunk egymástól, dacára annak, hogy lódoktor lánya vagyok. (Bocsi, apu!) Hétfős, majd gyorsan hatra redukálódott kis csapatunk huszonnyolc packót fogott ki a hétre, ami alapvetően nem egy nagy szám, átkonvertálve ezt huszonnyolc öt-hatszáz kilós állatra viszont kijön, hogy sípjelsípjelsípjelsípjel fárasztó meló. (Annyira, hogy egy nap az épületen belül sikerült tizenhét kilométert legyalogolni...) Napközben leginkább az tett be, hogy amikor azt hittük, lesz húsz percünk legalább leülni, végül kiderült, hogy mégsem lesz annyi időnk, mert mindig ott kellett lenni valahol - emiatt általában olyan este nyolc körül sikerült ebédelni. Meg inni. Meg pisilni. Leülni. Az éjszaka meg amiatt volt fárasztó, mert nem igazán volt lehetőség emberi időt szánni az alvásra, ami azt eredményezte, hogy az első huszonnégy órázásomat követően sikerült szabályosan megijednem a tükörképemtől. 🧟‍♀️ Viszont ami számomra a legmeglepőbb volt, hogy akármennyire is érzem magam távol a lovaktól, akármilyen bazi fárasztó is volt, baromira élveztem. Igaz, az első nap csak elveszetten toporogtam a barátaim sarkában, mert ők legalább már egyszer ügyeltek itt, míg én azt sem tudtam, mi merre meddig hány méter és melyik dimenzióban járok, de úgy érzem, a hétvégére egészen faszán belejöttem a dologba. Remélhetőleg. Tény, ami tény, hogy vasárnap délután 16:15-kor kb. szellemként 👻 lebegtem ki a bejáraton és az itt szerzett karikákat soha a büdös életben nem fogom eltűntetni a szemem alól, de ettől függetlenül igazán kellemes csalódás volt, sokkal többet kaptam, mint amit azt vártam és ahogy híresztelték.
És mivel a vizsgák mellett is kötelező vállalni két műszakot, én 2019-et szó szerint odakint köszöntöttem, ugyanis míg sokan szilveszterkor részegre itták magukat, én valamikor este 10-11 között már édesdeden csicsikáltam, hogy 1-jén hajnalban indulhassak ügyelni. (Ami egyébként totál ellentéte volt az egyhetesnek, egy igazi álom, mert még délutáni szundira és normális, hatékony tanulásra is jutott időm. Magam is alig hittem el.)
Végül a vizsgaidőszakra mindössze kettő vizsgám maradt, amit sikerült teljesen máshogy abszolválnom, mint ahogy terveztem és szerettem volna. Egyrészt a decemberi ügyelet annyira kimerített fizikailag, hogy bár a következő hét már vizsgaidőszak volt és nekem is fel volt véve egy, azt inkább leadtam, mert gyakorlatilag bármilyen pózban képes voltam három napon keresztül egy tizedmásodperc alatt elaludni. És még mindig maximalista lennék, vagy mi a szösz, ezért szerettem volna, ha az két kis vizsgám jól sikerül. Másrészt meg eleve nem sikerült őket úgy felvennem, ahogy azt szépen kigondoltam. Spoiler alert: kettő nagy célom volt ezekkel a tárgyakkal és mindkettőt sikeresen elértem. (Így az egyetem vége fele egészen belejövök...)

Bár túl sok dolgot ugyan nem csináltam ebben a félévben, mégis jó pár van, amire azért büszke lehetek 2018-ból és azon leszek, hogy 2019-ben is tovább vigyem ezt a teljesítményt:

  1. Továbbra is tartottam az életmódomat. 🙏🏻 Idén viszont szeretnék többet saját kezűleg sütni-főzni, mert bár ebben a félévben is tudatosan étkeztem, sokszor inkább a bolti kínálatra hagyatkoztam. (Ennek betartása érdekében a mai napon csináltam egy jó nagy adag mini lángost, ami sokáig jó lesz vacsira, illetve sütit is sütöttem. 😋)
  2. Kaptam ösztöndíjat. 💸 Úgy fejezhetem majd be egyetemi tanulmányaimat, hogy elmondhatom, valamikor ösztöndíjas tanuló voltam. És ha minden jól megy, a következő félévre is megalapoztam a "fizetésem".
  3. Rengeteget szocializálódtam. Ez azt eredményezte, hogy még ha néha csak rövid időre is, de sok-sok érdekes emberrel kerültem kapcsolatba. A tavaly ilyenkori énem ezt nagyon valószerűtlennek találná. Aztán majd meglátjuk, hogy mit hozhat 2019... 😏
  4. Végigcsináltam két vizsgaidőszakot is úgy, hogy Róka Rudi egyszer sem bújt elő a kotorékból. Azt hiszem, ezt nem ragozom tovább. 🦊
  5. Úgy érzem, idén már sokkal jobban be tudtam osztani az időmet, talán életemben először nem hagytam semmit az utolsó pillanatra. ⏰ Nem kérdés, hogy 2019-ben ezt a csodálatos, újonnan szerzett képességet is csiszolgatni akarom. (Menő lenne, ha mindezt egy BuJo-ban tehetném, mert annyira királyul néznek ki, de ismerem magam és tudom, hogy az első hónap után elveszíteném a motivációm. Még szerencse, hogy a dm-nek van helyette egy iszonyat király Lifebookja, amiben szervezhetem a kis életemet. És ez a szöveg most egészen influencer-szagúan hangzott...)
  6. Elolvastam tizenkét könyvet. 📚 A gimis énem még mindig sírva-fetrengve röhög ezen, én mégis büszke vagyok arra, hogy valamennyi időt tudtam olyan olvasmányokra is szánni, aminek semmi köze nincs az egyetemhez. Nyilván király lenne idén ezt a számot túlteljesíteni.
  7. Túléletben tartottam Mazsolát. 💉🐰Ami az ő kis életében nagy szó, ugyanis a túltenyésztettség baromira meglátszik az egészségén. Hála az égnek - lekopogom! - sikerült rájönnöm, mik okozzák a gyakori emésztési bajait és azóta sikerül is kordában tartani - ezt is lekopogom!
  8. Találtam szakdoga témát, ráadásul olyat, ami tényleg érdekel és még ahhoz is kapcsolódik, amilyen irányba az egyetem után menni szeretnék. 🔬 Ebben az évben szuper lenne, ha meg is tudnám írni. 
Most pedig arccal a következő félév felé!
De előtte... 🧝🏻‍♀️🕵🏼‍♀️👩🏻‍🎨

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése